Két óriási szilikoncsöcsöt látok az egykori érseki nyári rezidencia kerítésén, az épület ma a szlovák Kormányhivatal hivatala. A “Ficót börtönbe!”, “Takarodjatok!”, “Maffia!”  skandálást aztán lassan felváltotta a néhány tucat szlovák futballhuligán “Itt mi vagyunk otthon!” kiabálása, ami láthatóan már az egyébként méltóságteljes és az 1989-es csehszlovák demokratikus rendszerváltás óta a legnagyobb tömeget megmozgató országos demonstrációhullám dicstelen befejezését jelezte.

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]

Ekkor fordultam sarkon és indultam el a jégpályára fagyott Szabadság-téren át a pozsonyi Főpályaudvar felé, vissza Prágába.

Az Átlátszó helyszíni riportja.

Videó: néhány százan a pozsonyi Kormányhivatal előtt követelik a Fico-kormány leváltását, 2018 március 2. 

De miért akar valaki ilyen sarkköri hidegben, péntek délután egy pozsonyi téren összefagyni?, kérdezhetnétek. Biztos hallottátok, olvastátok: két huszonéves fiatalt meggyilkoltak Szlovákiában, mi is írtunk róla:

Az olasz maffia ölhette meg a szlovák tényfeltáró újságírót

A meggyilkolt újságíró utolsó cikke: Szlovákiában az olasz maffia csápjai a politikáig érnek

Amikor a hír kijött vasárnap, spontán kétszáz fős tömeg ment ki, itt Prágában a Vencel-térre megemlékezni. A szomszédban, Szlovákiában minden kolléga és a társadalom sokkban volt. Múlt hétig a szlovák újságíró azt gondolta: maximum feljelenthetik, eljár a bíróságra, beperelik, esetleg valami politikus probálja karaktergyikolni sajtójával. De azt senkinek eszébe nem jutott, hogy életével is fizethet munkájáért. Ráadásul egy olyan ügyben, amelyről még azt sem tudjuk pontosan, mikor lőtték le az áldozatokat.

(Update: a hétfői boncolás után tudhatjuk meg a halál pontos idejét).

Emberemlékezet óta nem késett alattam a vonat Pozsony és Prága között. Amikor Břeclavban át akartam szállni a menetrend szerinti néhány perces várakozási idő, több mint fél órásra nőtt. Végül egy személyvonattal folytattam utam Szlovákia felé, Jókút (Kuty) határállomásig. Feltettem töltőre a telefonom, a fülkében hazafelé tartó szlovákiai diákok félálomban bámultak ki az ablakon, mögöttem a váltásra érkező szlovák kalauz csomagolta ki a szendvicsét. Rövid egyeztetés után kiderült, mégis jobb, ha leszállok, és az IC-vel folytatom az utam, Pozsony felé.

A masszív késés azt is jelentette, hogy már nem érek időben a rendezvény hivatalos találkozóhelyére, a Hviezdoslav térre, ahonnan az emlékező menet indult el. Ezért rögtön a pozsonyi Főpályaudvarról a Szabadság-térre indultam, ahol a színpad állt. Ahogy távolodtam a vasútállomás környékéről, és hagytam magam mögött a hazafelé siető tömeget, úgy vált láthatóvá egy másik úticél: a Štefanovičova busz-, és a Žilinská villamosmegállókban, és környékén, a kereszteződéseknél, mindenhol gyülekező fiatalokat láttam, vagy éppen indultak el mögöttem a helyszín felé, ahová a Duna mellől elinduló megemlékező menet is tartott.

“Figyeld már, ott jön a Matovič!”

Bökte meg a mellettem haladó srác társát, aki éppen azt magyarázta valakinek, hogy mindenképp megérné felvenni a hitelt a lakásra, amit kinézett. Az egykor a liberális szlovák pártban politizálni kezdő, később sokszor túl harsány, egyszemélyes performance-eket előadó, ellenzéki politikus, ma a szlovák ellenzék egyik jellegzetes figurája, és a jelenlegi Fico-kormány kérlelhetetlen ellenfele, sapkában-sálban, zsebre dugott kézzel sietett az ellenkező irányba, talán a transzparensét hagyta otthon, tippelgettek alkalmi útirársaim.

A Szabadság-tér lazán megtelt már bő negyed órával a hivatalos kezdési időpont előtt, de biztos késnek, gondoltam, így ráírtam cseten egy szlovákiai ismerősömre, aki online követte a menetet, hogy merre jár a tömeg eleje. “Néhány perce hagyták el az Obchodnát!”, jött a válasz. Átcsúszkáltam a tér déli részére. Éppen a Klement Gottwald egykori csehszlovák miniszterelnök egykori hét méteres szobra helyén felállított szökőkútnál jártam, amikor hirtelen nagyon sokan jelentek meg a fák alatt, a menet eleje megérkezett a térre!

“Akkor hol voltak ezek a “demokraták”, amikor Gyurcsány a tömegbe lövetett?”

Jelentkezett be az élő Facebook live közvetítésembe Uj Péter, a 444.hu főszerkesztője, akitől megtudtam még, hogy tőlük is érkeztek a térre kollégák Magyarországról. Láttam kesőbb a tömegben Vasík Jánost, a Pátria rádió szerkesztő-riporterét élőzni, a tömegben hallottam magyarul beszélő demonstrálókat is, de mégis hiányérzetem volt. Hogyan lehetséges, hogy a korrupcióban fuldokló Magyarországot a hivatalos hírdarán kívül csak annyira érintette meg az eset, hogy egy nagyjából miskolcnyi távolságra lévő városba csak egyetlen magyarországi stáb érkezett ki tudósítani az Átlátszón kívül egy olyan eseményre, ahol egy korrupciós esetek után nyomozó fiatal újságíró kolléga halálának emlékére szerveztek meg?

Irigylem a szlovákokat, mert már túljutottak a maguk Nemzeti Együttműködés Rendszerén (NER), amikor 1998-ban baloldaliak, posztkommunisták, kereszténydemokraták, magyarok, liberálisok összefogva, együtt megbuktatták az egykori boxoló Valdimír Mečiar tehetségtelen “hazafias vállalkozókkal” és a hamis szlovák nacionalista fabulákkal megnehezített autokrata rendszerét. És bár a mai szlovákiai helyzet a korrupció területén a mečiari időket idézi, kétségtelen, hogy a liberális demokrácia a térségben ma Szlovákiában van a legjobb állapotban.

Deloire: Ma mindannyian szlovák újságírók vagyunk!

A felnökvekvő új, fiatal szlovák generációk a múlt tisztelete mellett elképesztő aprómunkát végeznek a demokratikus rendszer egyik alappillérének, a független sajtónak életben tartásáért. Jan Kuciak halála, ez a cinikus kettős gyilkosság azt mutatja, van még dolguk bőven azoknak, akik maguk mögött akarják tudni ezt a korrupt és fanatikus világot és egy átláthatóbb közhatalomért küzdenek. Szlovákia, és Magyarország ebben a harcban nincs egyedül, ezt mutatta az is, hogy az esemény második szónoka Christophe Deloire, az Újságírók Határok nélkül szervezet elnöke volt.

Még úton Pozsony felé olvastam, a nemzetközi újságíró szervezet elnöke a demonstráció előtt találkozót kért Robert Fico miniszterelnöktől és felszólította, hogy kérjen elnézést a szlovák média képviselőitől a feléjük címzett korábbi sértegetések miatt. Fico a kérést nem akarta meghallani, ezért Deloire a találkozó végén megismételte kérését. Fico akkor úgy reagált, hogy megfontolja a kérést. Később Fico tagadta, hogy ilyen kérés elhangzott volna a találkozón. A találkozón részt vevő három másik újságíró, Flutura Kusari, Christophere Deloire és Harlem Désir megrősítette a szlovák sajtónal, hogy a kérés elhangzott.

“Rendszerváltó hangulat van Hódmezővásárhelyen és az országban is”, óhatatlanul is ez a néhány napja Márki-Zay Péter, megválasztott polgármestertől hallott mondat ugrott be, amikor a pozsonyi megemlékező akción részt vevők egymás között azt beszélték, rendszerváltó hangulatban érzik magukat. Azt mondták, amikor megkérdeztem őket, miért jöttek ki ma ilyen sokan, szerintük itt már nem elég ha Kaliňák (szlovák belügyminszter – BB)  távozik a kormányból, az egyetlen helyes válasz és Szlovákia csak úgy tudja megnyugtatóan a Kusiak-gyilkosságot magában lezárni, ha Robert Fico kormánya lemond.

“Maffiaországban élünk! Honnan is jöttél, Prágából? Ezt neked is kéne tudnod!”

mondta a Dotoho-Átlátszó blognak Rišo, aki amikor megtudta, hogy Magyarországról származom, még hozzátette: „gyertek vissza Európába! Zavarjátok már el Orbánt!” – én pedig levontam a leegyszerűsített következtetést, hogy Európa keleti felén a konfliktusok talán már nem is nemzetek között léteznek, hanem kétféle alapvető gondolkodás osztja meg a nemzeti társadalmakat. Egy multikulturális, nyitottabb, tisztességes, szabad piaci működést és európai világot előnyben részesítők állnak szemben a nemzeti legendáikba, mítoszaikba bezárkózó, oligarchikus, piszkos (crony) prekapitalista világot akarókkal. De nálunk, Magyarországon mintha csak ez utóbbi létezne.

 

Déloire beszéde végén azért megnyugodtam. Ha Párizsból eljöttek a francia kollégák, akkor Prágából kötelező volt a részvétel az eseményen, ahol nagyon erős beszédet mondott a szlovák újságíró ikon, Martin M. Šimečka is. Szerinte még a legbátrabb újságírók sem a demokrácia megváltói, mert szükségük van az olvasókra, a közvéleményre, akik nem fognak könnyűszerrel viseltetni a korrupció ellen, amely közömbös demokráciánkra és szabadságunkra támad.

És a rendszerváltó hangulat motívum Šimečka beszédéből is megjelent:

„Nem egészen harminc évvel ezelőtt itt álltam, ezen a téren, ott, ahol 1989 novemberében a diákok első nagy rendszerváltó demonstrációját tartották a kommunista rezsim ellen, amely fiataljainkat verte és mindannyiunk szabadságát elnyomta. Ez a rezsim a nyilvánosság ereje miatt megbukott, és arra gondoltam, hogy ez volt az utolsó demonstrációm.

Tévedtem. Azért jöttünk ma itt össze, mert valaki megölt két fiatalt, és bár nem ismerjük a gyilkos nevét, de ismerjük az elkövetőt. Ez a korrupció. Egészen a múlt hétig azt gondoltuk, hogy a korrupció csak valamiféle undorító parazita a demokráciára nézve, amely bár megfojtja társadalmunk, de együtt tudunk vele élni. De most már tudjuk, hogy ez nem így van. Most már tudjuk, hogy a korrupció ölni is tud, mert meg akar félemlíteni el akar hallgattatni, és szabadságunkra támad. És tudjuk azt is, ha együtt nem védekezünk, a halottak száma nőni fog.”

Pozsonyban, a Szabadság-téren becslésem szerint húszezren lehettünk, ezt utólag a szlovák sajtó is megerősítette, mindenhol 25 ezer körül tippelték a résztvevők számát. De nemcsak Pozsonyban, egész Szlovákiában és a világ nagyvárosaiban is összegyűltek az emberek. Próbáltam még frissíteni a híreket, ahogy siettem vissza a pozsonyi pályaudvar felé a Botanikus kert mellett, de ezen a ponton megadtam magam az időjárásnak és zsebbre vágtam a telefonom.

Prága felé csak bámultam ki a sötétbe a vonat ablakán, és azon gondolkodtam, hogy ez az esemény a mai fiatalok számára jó eséllyel egy olyan történelmi emlék lesz, mint ami az én generációm idősebb tagjainak a 89-90-es rendszerváltás, a Gottwald szobor itt a Szabadság-téren és a kulcscsörgetés Pozsonyban, vagy a Bős-nagymarosi tüntetés Budapesten, a véres fejű, meggumibotozott diákok Prágában.

Amit ma átéltem Pozsonyban, ezen a hideg pénteki éjszakán, az olyan erős élmény lesz a mai fiataloknak, amit a rendszerváltás után, majd tíz évvel később, a pozsonyi kollégumban, a Malomvölgyben már személyesen éltem át, a NATO szerbiai bombázása árnyékában. Az összes diák Közép-Európa első illiberális rezsime, a Mečiar rezsim ellen, a Bumerang rádión hallgattuk Dj Tokyt, Tibort, Holodát és Galaghát, és Domino Forumot olvastunk.

Majd húsz évvel később csak annyit éreztem, újra ott kell lennem Pozsonyban. Akárcsak a magyarok, a szlovákok is frusztráltak a fejükre nőtt oligarcháktól, amelyeket nem hajlandóak tovább elterűrni maguk felett. Magyarország után Szlovákiáról is úgy beszéltek Pozsonyban az emberek, maffiaállam. A pénteki tüntetésen csalódottságot, haragot, és sokszor tehetetlenséget is éreztem. De az embereknek elegük volt.

E cikk írása közben jött velem szemben a Facebokon, hogy vasárnap Budapesten is szerveznek egy megemlékező gyertyagyújtást a budapesti Szlovák nagykövetség előtt.

Az esemény Facebook teaserjén már több százan érdeklődtek.

A pozsonyi beszédeket teljes terjedelmében itt megnézheti.

#allforjan 

Írta: Bőtös Botond

Akarsz róla beszélni? Kövesd olvasóink fórumát az Átlátszó-klub Facebook-oldalát!

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]