Do toho

Bőtös Botond Visegrád (V4) blogja

Menekültek

Figyelmeztetés a múltból: egy menekültekkel teli hajó, amit Nyugat-Európán kívül senki nem akart befogadni

Képzeljünk el egy korábban idegeneket rendszeresen befogadó országot, ahonnan a menekültek rövid idő után továbbállnak a kontinens leggazdagabb országába. E tranzitországban különböző jobboldali csoportok versengenek az anyagi javakért és a hatalomért. Mindeközben, egy külföldi nagyhatalom segítségével, idegengyűlölő kampány indul, felhergelik az ország lakosságát a külföldiek ellen, végül lezárják a menekültek elől a határokat. Nem tévednek, ez az ország a két világháború közötti Kuba, amely partjai felé 1939 forró nyarán Hamburgból egy menekültekkel teli hajó indult el a bevándorlás reményében. Itt kapcsolódunk be történetükbe.

Antiszemitizmus

Miután a németországi zsidóság elleni 1933 óta tartó uszítás tömeges erőszakba torkollott, (Kristályéjszaka, 1938 november 8-9.) többségük hazája elhagyását választotta. A menekültek kedvelt célországa az Egyesült Államok volt. Az USA korabeli menekültkvótái miatt lassú volt a bejutás az országba. Ezért sokan úgy döntöttek, hogy az amerikai kontinens egy másik országába utaznak be. A St. Louis nevű luxushajóra végül 936 ember szállhatott fel Hamburgban, 1939 május 14-én. A hajó úti célja Kuba volt, amely korábban fogadott már be menekülteket. A menekültek fejenként 150 dollárt fizettek a Kubába való belépést biztosító turista vízumért, 1939 tavaszán.

A St. Louis rendkívül bonyolult politikai és gazdasági légkörben érkezett meg Kuba partjaihoz. A kubai lakosság jó része úgy érezte, hogy országukat ellepik a zsidó menekültek. Az évi ezerötszáz fős limit betartása mellett, 1939 első hónapjaiban már ötszázan érkeztek Kubába. A St. Louis utasszállítóval egy időben érkezett Havannába a francia Flanders és a brit Orduna hajó is. Huszonnégy óra leforgása alatt több, mint ezerkétszáz menekült érkezett Európából Kubába. A hajók véletlenszerű és egyidejű beérkezése sokakban erősítette a menekültáradat érzetét.

A hivatalos kubai migrációs politikát erős nacionalizmus jellemezte, és a külföldiek munkavállalása fenyegetésnek számított a helyi lakosság körében. Kuba gazdasága bezuhant, helyi üzletemberek és a szakszervezet is mind többet panaszkodtak a külföldi, elsősorban a zsidó konkurenciára. Ismert: az 1933-as Államosítási és Munkaügyi Törvény kimondta: a kubai vállalatok által alkalmazott munkavállalók ötven százalékának kubai állampolgárnak kell lenni. Az erősödő antiszemita hangulat azonban nem magától fordult a Havannában élő, mintegy hatezer zsidó bevándorló-, és az újonnan érkező újabb százak ellen.

Gyűlöletpropaganda

A történészek ma már tudják: a kubai nyomtatott sajtóban és a rádióban a menekültek elleni gyűlöletkampányt a Gestapo támogatta. De a németek nem elégedtek meg helyi propagandisták pénzelésével. Juan Prohías vezetésével, megalakult a Kubai Náci Párt, így a nácik közvetlen befolyást szereztek a kubai belpolitikai életben is. Kubában akkor hatvan náci ügynök tevékenykedett. Ma már azt is tudjuk, hogy a St. Louis menekülthajó ellenes-, és általában a kubai menekült-ellenes propaganda mögött a Német Propagandaminisztérium állt. Egyrészt, a nácik azt akarták demonstrálni, hogy Németországot bárki szabadon elhagyhatja, másrészt, a fogadó országokban ellenséges hangulatot gerjesztettek az újonnan érkezők felé.

A kubai menekült-ellenes média-kampány alaphangját Havanna legrégebbi napilapja, a náci szimpatizáns főszerkesztő által irányított Diario de la Marina adta meg. Azt állították, hogy minden zsidó kommunista. Május 14-én a lap szerkesztőségi cikkben szólította fel a kormányt, hogy “állítsa le a menekültek beözönlését az országba. Ha tovább folytatjuk a nyitott kapu politikáját a nagyszámú európai menekülttel szemben, annak hamarosan érezhető következményei lesznek. Nem kell sokat várni, hogy kitaláljuk, mit keresnek: munkát. A munkanélküliség növekedésével problémáink is megsokszorzódnak, megmozdulásokra számíthatunk. Saját magunkról kell gondoskodni. Ez nem idegengyűlölet, hanem óvatosság.

Május 8-án, Kuba történetének legnagyobb antiszemita jellegű demonstrációján, Havannában, negyvenezren vettek részt. A kubai Pénzügyminisztérium május 23-án egy rendkívüli rendelettel megtiltotta a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Jugoszláviában, Litvániában, Bulgáriában, Németországban, Törökországban, Romániában, Oroszországban, Kínában, Jamaikában, Haitiben és Japánban született egyének beutazását a karib-tengeri országba. Május 25-én a Kubai Bevándorlási Hivatal házról házra ellenőrizte az összes addig befogadott menekültet, a fővárosban pogromok robbantak ki, a helyzet eszkalálódott. Két nappal később, május 27-én, a St. Louis besiklott a havannai kikötőbe.

Korrupció

A hajón utazó és mit sem sejtő menekültek a náci propaganda csapdájába kerültek. A hajó utasai úgy tudták, a turistavízummal ideiglenes menedéket találnak a szigetországban. Ez történt korábban több ezer németországi zsidó esetében is, akik aztán továbbálltak az Egyesült Államokba. De a politikai helyzet megváltozott 1939 nyarára. A menekültek helyzetét Laredó Brú kubai elnök és Flugencio Batista ezredes belpolitikai küzdelmei tovább nehezítették. Brú elnök és Batista ezredes között nem elvi, hanem anyagi-, és hatalmi okokból kirobbant szembenállás feszült: nem tudtak megállapodni a bevándorlási vízumkiadás korrupciós praktikáiból származó haszon szétosztásán.

A kubai Bevándorlási Ügyosztály (BÜ) igazgatói tisztségét Manuel Benítez ezredes, Batista embere töltötte be. Ha valaki 1939 előtt kubai bevándorló vízumot akart, 500 dollárt kellett fizetni az BÜ-nek, amely a kérést jóváhagyta a beutazást intéző hajótársaság felé. Eközben a kubai Külügyminisztérium a Benitezék által jóváhagyott beutazási engedélyeket, és a bevándorlók anyagi helyzetét vizsgálta át. Azonban Benítez és társai meglátták az üzleti lehetőséget az európai nácizmus elől menekülők növekvő számában, és 150 dollárért turista vízumokat értékesített a zsidó menekültek számára. A hivatalos dokumentumok szerint 1939 január és április között ötezer ilyen vízumot állított ki. A nyerészkedés felkeltette Brú elnök figyelmét is, és a bevételből származó profit elosztását követelte, de Batistáék elutasították.

Az elnök válaszára nem kellett sokat várni, 1939 május 5-én véget vetett Batistáék anyagi gyarapodásának, és beszüntette a BÜ által értékesített vízumok kiadatását. Az új törvényrendelet értelmében minden külföldinek, beleértve a turistákat és az átutazókat is, 500 dollárt kellett letétbe helyezni a hagyományos díjazás mellett. Csakhogy a St. Louis hajó utasainak többsége csupán a 150 dolláros, Benítez féle turistavízummal rendelkezett. A kubai bevándorlási igazgató a hajóút idején biztosította a Hamburg American Line német hajózási társaságot, hogy az új kubai rendelet nem érinti a német luxushajó utasait. De valójában mindketten tudták: a hajó utasait Kuba nem fogja befogadni.

Kirekesztés

1-es videó: A zsidó menekültekkel teli St. Louis német luxushajó megérkezik a havannia kikötőbe

A kubai hatóságok nem engedték hajót (1-es videó) kikötni. A nem zsidó származású utasok, és akik tartalékokból összerakták az ötszáz dollárt, összesen huszonnyolcan, elhagyhatták a hajót. Amíg a hajó a havannai kikötő torkolatában várakozott, két utas öngyilkosságot próbált elkövetni. Az egyik kísérlet sikerült. A tragikus események után a hajót speciális járőralakulatok is ellenőrizték. A St. Louis német kapitánya, Gustav Schroeder, tömeges öngyilkossági kísérletről szóló pletykákról hallott az utasoktól.

A Hitler-ellenes meggyőződésű, katolikus vallású Schroeder mindent megpróbált, hogy utasainak ne kelljen visszatérniük Németországba. Tárgyalt a kubai és az amerikai kormány képviselőivel, közvetítő félként zsidó szervezeteket vont be a tárgyalásokba. Ilyen volt az Amerikai Zsidó Elosztó Bizottság (JDC) is, amelynek sikerült is bejuttatnia Kubába követét. Lawrence Berenson, new yorki zsidó ügyvéd volt, az USA kubai kereskedelmi kamarájának egykori elnöke és a kubai belpolitikai élet jó ismerője. E feladatra ő volt a legalkalmasabb jelölt. Kubai útját a Roosevelt adminisztráció is jóváhagyta, mert az amerikaiak aggódva figyelték a Kuba partjainál rekedt európai zsidók sorsának alakulását.

Berenson tárgyalásokat kezdeményezett a helyi tisztségviselőkkel az utasok partraszállása érdekében, de elszámolta magát. Hiába állt közel Batistához, ő már nem volt hajlandó találkozni. A turistavízumos megvesztegetések túl nagy hírverést kaptak a kormány propaganda-médiájában, Benitez elvesztette hatáskörét az engedélyek kiadására, a megvesztegetés nem működhetett tovább. Az amerikai zsidó szervezet utasította Berensont, hogy emelje meg az egy főre eső készpénzt minden befogadható menekültért, Kuba azonban visszautasított minden ajánlatot. Federico Laredo Bru elnök ragaszkodott, hogy a hajó minél hamarabb elhagyja a havannai kikötőt. Ez végül június 2-án megtörtént.

Roosevelt

A St. Louis hajó utasainak kálváriája tovább folytatódott, amikor Kuba egyértelmű elutasító magatartása miatt a kapitány 907 fővel a hajója fedélzetén Miami felé vette az útirányt. Kétségbeesetten próbált megfelelő kikötőhelyet találni hajójának Florida partjainál. Általában az amerikai sajtó szimpatizált a St. Louis utasaival, de a szerkesztőségi cikkek hangvétele inkább a közvélemény álláspontját tükrözte. Egy felmérés szerint akkor az amerikaiaik 83 százaléka ellenezte a bevándorlási kvóták lazítását. Egy szerkesztőségi cikk így fogalmazott: a St. Louis utasainak beengedése “veszélyes precedenst” teremtene, mivel abban az időben több menekültet szállító hajó is közeledett Amerikához. Az amerikai álláspont tehát meglehetősen kétarcú volt: amíg a kubai kormányra nyomást gyakoroltak és az ügy humanitárius aspektusait emelték ki, addig a közvélemény felé az bevándorlási törvényük betartásának szükségességét hangsúlyozták.

Ugyanakkor az is tény, hogy a St. Louis hajóval a karibi térségbe érkező spanyol Orduña hajó utasainak nagy részét az amerikai fennhatóság alatt álló Panama csatorna övezetben beengedték. Egy virginiai polgár így emlékezett vissza a legkritikusabb napokra és az amerikai kormány intézkedéseire:

Amikor a sajtó azt írta, hogy a hajó olyan közel járt partjainkhoz, hogy a fedélzetről lehetett látni Miami város fényeit is, akkor az Amerikai Egyesült Államok parti őrsége, a Washingtonból érkező parancs alapján, követték a hajót, hogy távol tartsák a partoktól. Ahelyett, hogy kormányunk erőfeszítéseket tett volna a bajba jutottak problémáinak enyhítésén, éppen ellenkezőleg cselekedett, és a parancs az országtól való távolságtartásról szólt. Ez a tény, hogy az amerikai kormány semmilyen lépést nem tett az üldözött zsidók nyomorult helyzetének javítása érdekében, az egyik legszörnyűbb eseményként vonul majd be az amerikai történelembe, és szégyenfoltot hagy az amerikai nemzet történelmén.” (Chronicle of American Apathy, New York: Overlook Press. 1985. 280.p.)

Az amerikai visszaemlékezésekben mai napig vita tárgya a Roosevelt adminisztráció szerepe a St. Louis hajó utasainak sorsával kapcsolatban. Nem mindenki ismeri el a korabeli amerikai adminisztráció felelősségét és tehetetlenségét. Az egyik ilyen narratíva szerint az amerikai Partiőrséget azért küldték St. Louis után, amikor az megközelítette a floridai partokat, hogy az esetlegesen tengerbe ugró embereket kimentse. Mások, például Elie Wiesel, az amerikai zsidóságot vádolta, hogy nem adtak erőteljesebben hangot tiltakozásuknak a menekültek elutasítása miatt, mint monda: “mindenki tudta, ha az utasok nem szállhatnak ki a hajóból az USA-ban, akkor át fogják adni hóhéraiknak Európában.” Végül ez sem teljesen így történt.

Kanada, Dél-Amerika

Ahogy a hajó fokozatosan haladt észak felé, a kanadaiak is aktivizálták magukat. Több magánszemély fordult Mackenzie King kanadai miniszterelnökhöz, hogy tegye lehetővé a St. Louis biztonságos kikötését Kanadában. De Mackenzie King gyorsan világossá tette álláspontját. Kijelentette: „határozottan ellenzi” a menekült-hajó utasainak kanadai partraszállását. A kanadai miniszterelnök álláspontjával egyetértett Frederick Blair, az ország bevándorlási minisztere is. Blair többek között azt mondta, hogy „amennyiben a zsidók Kanadában találnak új otthonra, akkor valószínűleg példájukat mások is követni fogják”, de a vonalat, “valahol meg kell húznunk„.

A St. Louis már csak két napi hajóútra volt Halifax (Nova Scotia) partjaitól, amikor a kanadai hatóságok megtagadták a hajó lehorgonyzását. Az eredetileg titkos telegram üzenet ma a Kanadai Könyvtárban nyilvánosan megtekinthető.

Mindeközben nemzetközi zsidó szervezetek is tárgyalásokban álltak a térség országainak képviselőivel a menekültek befogadásáról. De június 2 és 4. között az összes latin-amerikai ország elutasította a menekültek befogadását. Reménykedést csak Brú kubai elnök váratlan bejelentése hozott: június 4-én közölte, ha az amerikai zsidó szervezet fejenként 650 dollárt fizet, a menekültek beléphetnek Kuba területére. Az amerikai zsidó tárgyaló fél nem fogadta el az ajánlatot, és alkudozni kezdett: a belépést engedélyezését szerette volna kiterjeszteni az angol és a francia menekülthajó utasaira is, valamint a fejpénzt lealkudni 500 dollárra. De Brú elnök nem akart alkudozni, és június 6-án bejelentette: a St. Louis biztosan nem fog kikötni Havannában.

Befogadás

2-es videó: A St. Louis hajó megérkezik Antwerpen kikötőjébe, Belgiumba.

Június 7-én a St. Louis kapitánya végül úgy döntött, hogy utasaival visszatér Európába. Mindeközben intenzív tárgyalások kezdődtek az európai kormányok és az amerikai kormányzat és zsidó szervezetek között. A nácik a hajó visszafordítását azonnal kihasználták propaganda céljaikra. Azt kezdték el terjeszteni, hogy „a zsidókat sehol nem kedvelik és nem bíznak meg bennük.

Június 10-én Belgium befogadott 224 menekültet a hajóról (2-es videó). Két nappal később Hollandia 181 zsidó menekültet fogadott be, míg a fennmaradó utasokat Nagy-Britannia (287) és Franciaország (224) között osztották el. Az így elosztott menekültek közül csak a brit szigetekre kerülők maradtak relatív biztonságban, a kontinensen elosztottak hamarosan újra náci uralom alá kerültek Nyugat-Európa náci megszállása idején, 1940 tavaszán. A St. Louis utasainak mintegy negyedét – 227 beazonosított áldozatról tudunk – gyilkolták meg a nácik, de többségük (619) túlélte a második világháborút.

Június 20 – A menekültek világnapja

Egy korszakban, amikor az erőszak miatt naponta több ezer család hagyja el kényszerű okokból otthonát, itt az idő, hogy a globális közvélemény kiálljon a menekültek mellett. Az ENSZ Menekültügyi Hivatala 2016 júniusában aláírásgyűjtési akciót (#WithRefugees) indított el, amellyel azt üzeni a nemzeti kormányoknak, hogy a menekültekkel való tisztességes bánásmód ügyében együtt kell működniük. A Menekültek Világnapján, amelyet minden év június 20-án tartunk meg, emlékezünk a menekülni kényszerülő milliók bátorságára, erejére és kitartására. A Menekültek Világnapjáról való megemlékezés idén is azt üzeni a közvélemény számára, hogy támogassuk a menekülni kényszerülő családokat.

Az Átlátszó Dotoho blogján ezzel a második világháborús történettel, a St. Louis hajó menekült utasainak történetével emlékeztünk és bíztatjuk az Aquarius hajó menekültjeit.

Bocsánatkérés

2012-ben az Bill Burnes, az Egyesült Államok Külügyminisztériumának helyettes államtitkára, a St. Louis utasainak tizennégy Amerikában élő túlélője jelenlétében, bocsánatot kért az esetért. Az egész napos panel beszélgetéseken a túlélők a megbocsátás folyamatáról beszéltek. Fredeerick Blair, az ország egykori bevándorlási miniszterének, a hajó visszafordítását elrendelő egykori politikusnak unokaöcse is megjelent az eseményen, aki szintén bocsánatot kért a megjelent túlélőktől.

2017 januárjában két szoftverfejlesztő elindított egy twitter csatornát, amelyen a St. Louis hajó áldozataira emlékeznek, posztolva egyesével az áldozatok nevét és fotóját. Egyetlen mondat azonban minden poszton szerepel: „Az Egyesült Államok a határnál fordított vissza, 1939-ben.

Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke, a kanadai kormány nevében, 2018 május 8-án, a Győzelem Napján jelentette be bocsánatkérését az ország parlamentjében a St. Louis hajó utasainak tragikus sorsa miatt.

Amikor Kanada elutasította a St. Louis fedélzetén utazó 907 német zsidó menedékkérelmét, akkor mi nem csak azokat az utasokat tagadtuk meg, hanem utódaikat és közösségüket is„, mondta. Hozzátette: Kanada történelmét nem fogja egy bocsánatkérés megváltoztatni, és az elhunytakat sem hozza vissza, de elismerve korabeli döntésük következményét, a hajó visszafordítását és 254 ember halálát, megérthetjük, hogy kulcsfontosságú a múltból tanulni. „Kollektív felelősségünk elfogadni a sokszor nehéz igazságot, tanuljunk belőle, és folytassuk a harcot minden nap az antiszemitizmus ellen, jelentést adva a szólamnak: „Soha többé!


Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke a kanadai parlamentben kért bocsánatot a St. Louis utasainak haláláért a zsidó közösségektől. 2018 május 8-án, a Győzelem Napján.

Írta: Bőtös Botond

Akarsz róla beszélni? Kövesd olvasóink fórumát az Átlátszó-klub Facebook-oldalát!

Megosztás